Székely Erzsébet 1887. április 9-én született Marosvásárhelyen.
"Életében - kifelé - nincs semmi feltűnő esemény, bár már kora gyermekségében úgy látszott, hogy életútja messzire el akar lendülni családjának - a patrícius polgári családnak - megszokott egyenesétől. A kislány ugyanis hároméves korában... balerina hajlamokat mutatott. Úgy kezdődött, hogy az érzékeny alkatú gyermeket - aki szüleinek ötödik (legkisebb) gyermeke volt, s aki a járványban meghalt négy testvére után egyedül maradt életben - szülei érthető nagy gonddal, nem kis aggodalommal nevelgetvén, minden évben egy erdélyi fürdőhelyre vitték nyaralni. A kislány 4-5 éves korában a fürdő sétányán leült szembe a zenepavilonnal, ahol addig nézte és hallgatta a zenészek játékát, míg egyszer csak felállott, hajladozni, szökellni és forogni kezdett, önfeledten, nem törődve a feléje gyűrűző fürdőközönséggel. Hogy megkezdte, így ment ez nap-nap után, sőt évről évre. A „táncfantáziának” mindegy volt, hogy a muzsikusok a „Ritka búza, ritka árpát”, avagy a Semiramis-nyitányt játszották, vagy a Barcarolát a Hoffmann meséiből, a gyermek bizonyosan minden értelem nélkül, de ritmussal és könnyedén libegett a dallamokra, s mozdulatai az ütembe illettek. Nagy népszerűségre tett szert szokatlan teljesítményével, s tán hatéves lehetett, mikor egy őszes hajú úr, aki többnyire szürke cilindert viselt és vékony aranyláncon csiptetőt, vele akarta a fürdői Anna-bált megnyitni. Édesanyja beleegyezett ugyan a kérésbe, de amikor a gyermek fehér ruhájában szélviharban cikázó és sodródó pillangóként végigpolkázta kézen fogva a szürke úrral a báltermet, s így kívánság szerint megnyitották a bált, feladatának megfelelve már mehetett is haza aludni, mert kilenc óra volt, lefekvésének ideje. Ez a viharzó táncolás mégis lassan abbamaradt. A kislány, ahogy nőtt, magától letett róla, nem produkálta magát idegenek előtt. Ám a benne nyugtalankodó láng más irányba lobbant fel. Harmadik polgárista korában a marosvásárhelyi szentferencrendi zárda két iskolaterme kizárólag az ő rajzaival és festményeivel telt meg. Ez feltűnt Maros-Torda vármegye akkori főispánjának: Sándor Jánosnak, aki lelkesen próbálta rábírni a szülőket, hogy egyezzenek bele a leányka művészi kiképeztetésébe. A főispán hajlandó lett volna vállalni a dolog megindítását, és egész végig való pártfogolását. Hosszabb habozás és a háziorvossal való tárgyalás után a szülők mégis letettek a nemes főispán ajánlatáról, akkori felfogás szerint úgy vélvén, hogy a görnyedő munka árthat a serdülő kislány egészségének. Valamit azonban mégis kezdeni kellett a polgári iskola elvégzése után, mert a leányka, mint mondani szokták, „játszva tanult”, s az akkori minősítés szerint „tiszta kitűnő” osztályzatokat szerzett, holott közben sokat festett és sokat zongorázott. Abban az időben sok választás nem volt, bizonyítványai alapján felvették az ország két tanítóképzőjébe, melyek közül hegyi levegője miatt Sepsiszentgyörgyöt választották. Itt tökéletesen kierősödve és kifejlődve egy újabb művészi kiképeztetés lehetősége merült fel a pártfogók részéről: a zene- akadémiai. Ennek azonban egy egészen váratlan fordulat állott útjába: a leányka III. éves képzős korában menyasszony lett, s ezzel sorsa eldőlt. A színtiszta „kitűnő” tanítónői oklevelet még megszerezte, s azután pár hónapi háztartási előtanulmány után férjhez ment az ország másik végébe: Marosvásárhelyről Somogyjádra.
Akár be is fejezhetők itt az életrajzot, mert erre az asszonyi életre legjellemzőbbet a falusi nép helyes ösztöne mondta ki ezzel a megjegyzéssel: a falu úriaszszonyai közül a legkevesebbet a tiszteletes asszonyt lehet az utcán látni. Igazuk volt: a templom az udvarban emelkedett a fenyők között, tehát ide se az utcán keresztül vezetett az út. A fiatalasszonynak, ha ideje engedte, más irányú bolyongásai voltak. Harmadik gyermeke délutáni altatása közben újra kezébe vette a ceruzát. Rajzolt, de most már szavakkal. És „Tánc”-ot írt meg, de nem olyant, amilyent ő járt apró korában a báznai zenepavillon előtt, hanem a szimbolikus cím mögött emberek táncoltatták meg egymást. Életének ezt az első novelláját az Új Idők közölte az 1916. évi július 2-iki (XXII. évfolyam 28. szám) számában. Ezt követte azután a többi: A probléma, Buton, Két csésze kávé szűrve, Balatoni halásztanya, Meseország, Kereszt (mely francia nyelven is megjelent egy magyar írónőkről összeállított antológiában), A vén kőszívű (mely pályadíjat nyert a Pesti Hírlap 1917. évi tárcapályázatán), Elkésett emberek (mely az Új Idők novellapályázatán a zsűri által döntőbe kiválasztott 10 legjobb elbeszélés között volt), Piros falevél, Titokzatos utak, és a többi, vagy két-három vaskos kötetre való novella, mind az Új Időkben, Pesti Hírlapban, Protestáns Szemlében, Kálvinista Szemlében, Református Életben, Magyar Nők Lapjában, a régi, Szabóné Nogál Janka szerkesztésében megjelenő Divatszalonban * s még néhány budapesti lapban. Az Új Magyarság 1941-ben folytatásokban közölte Aranytrónus című regényét, és ma is van még kéziratban eddig még ki nem adott regénye. Nem sokat írt. Mint saját maga meggyőződött róla: elsősorban anya volt, s csak azután író. Anyai feladatai, gondjai, örömei, fáradalmai s aggodalmai lekötötték idejét, energiáját, s betöltötték a lelkét, egész életét. Mindamellett nem tett le soha egészen e szelíd, kis kirándulásairól az irodalom berkeibe, bár néha kedvét szegték, visszafogták... Volt egy időszak, mikor a kiadók, szerkesztők a vaskosabb, vérmesebb, merészebb mondanivalókat keresték, s az írónőnek azt ajánlották, hogy nyomja meg jobban a tollat, nem kell ennyi elvontság, lélekanalízis és fehérség, ez inkább az északi népeknek való, vagy a németeknek, nem nekünk... Az írónő nem nyomta meg jobban a tollat, hanem letette. De reméli, hogy nem örökre. Hiszi, hogy tévedhetnek a szerkesztők is éppúgy, mint a színigazgatók, amikor lebecsülik olvasóik, illetve közönségük művészi igényeit, s csak könnyen szórakoztató csemegét akarnak elébük tálalni.
Mint papné fiatalkorában a falu menyecskéiből női énekkart szervezett két szólamra, melyet később az új fiatal tanítónak átadott. Dr. Antal Géza püspök úr pedig megbízta a dunántúli egyházkerület papnészövetségének főtitkári tisztségével, melyről 1941-ben, egészségi okokból - egy műtét után - lemondott. Többször felolvasott nőegyletek felkérésére és a magyar rádióban is. Ennyi, ami vele életében történt. Az életpálya vonala, íme, visszahajolt az ősi egyenesbe: anya, feleség, háziasszony maradt, híven a hagyományhoz felolvadt a családi életben." #1
Férje: Izsák Aladár (1881-1970), 1907-ben kötöttek házasságot Marosvásárhelyen.
Gyermekeik: Izsák Aladár (1908-1947), Izsák Magdolna (1911-1971) és Izsák László (1915-?)
.JPG)
Izsák Aladár és Székely Erzsébet sírja (Somogyjád)
#1 Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…” A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai, 1943 - A Pápai Református Gyűjtemények Kiadványai
